Rosta László:
ÚJRAKEZDÉS

A hideg január végi alkonyatban egymás nyomába lépve ballagunk a szõlõhegy felé. Elõl barátom és egyben vendéglátóm, akinek jóvoltából húsz év után ismét vadászatra indulhatok. De nem ám valamilyen illegális lövöldözés van kilátásban, hanem névre szóló vadászjeggyel és ami még fontosabb saját fegyverrel taposhatom az egyre ígéretesebben csikorgó havat, amely ugyancsak tele van rajzolva nyomokkal. Barátom éppen ezen füstölög: – Nézd meg, nincs itt más csak róka meg róka. Talán húsznak a nyomát is keresztezzük, mire egy árva nyúlnyom akad. A vadõr meg állítja, hogy alig van itt róka. Hát tessék! – csap mérgesen a levegõbe. Én teljes mértékben osztom aggodalmát, de valahol belül mégis nagyon örülök a sok rókacsapa láttán. Hát persze, hiszen ezért jöttünk, rókát akarnánk lõni és erre most a párzási idõ kellõs közepén van is némi esélyünk. Közben beérünk a szõlõhegyet határoló szûk erdõ- vagy inkább bokorsávba. Hegyrõl beszélni itt és most erõs túlzásnak tûnik, hiszen a terep szinte egyenesnek mondható, de hát mifelénk a szõlõhegy a szõlõtõl lesz heggyé, a többi pedig csak üres szófacsarás. Tünõdésembõl barátom rendelkezése riaszt fel: – Te ülj ide a lucos végébe, a szõlõk felõl meg kell jönni a rókának. Én meg elmegyek amoda a sarokra – mutat valahová a havas alkonyatba és kalapját megbökve máris tovacsikorog. Kissé irigykedve nézem a vállán lógó távcsöves golyós fegyvert – persze azzal könnyebben utolérheti a vörösbundást –, aztán gyõz bennem az optimizmus mivel az én kezemben is fegyver van, mégha csak sörétes is. Gyorsan kiválasztom a legjobbnak vélt leshelyet a karácsonyfakort már túlnõtt lucfenyõsorok között és igyekszem kényelmesen elhelyezkedni. Két nyolcas söréttel töltött patront nyomok a még csak céltáblán kipróbált bockba, lábam alól elkotrom a havat és csendben maradok. Bár még csak fél hat múlt, máris nagyon hideg van. Felettem az éppen megtelt Hold kapaszkodik egyre magasabbra a már sötétlila égbolton, közben csodálatos hangulatot varázsol az elõttem elterülõ hómezõre. Ahogy hûl a levegõ úgy emelkedik bennem az öröm rég nem érzett hulláma. – Hát hogyne! Húsz év után újra enyém a határ, fegyver vasán fagyoskodik a tenyerem és ha jön valami és az a valami lõhetõ akkor újra megélhetem a legnagyobb élményt, vadászhatok. Mélázásomból jobbról felhangzó rókaugatás riaszt fel. Úgy látszik áll a lagzi és a rókák hangosan keresik párjukat. Bárcsak erre felé is keresnék! Felpislogok a felettem szikrázó teliholdra, majd amikor ismét jobbra nézek nagyot zuhan bennem valami. Elõttem jó lövésnyire hatalmas róka üget keresztben és közben halkan nyifog. Elönt a forróság: – még néhány másodperc és eléri a sûrûséget, aztán Isten hozzád izzadó tenyerû nimród! – eltûnik benne örökre. Ébrednek bennem a régi reflexek már vállnál a puska, igyekszem jól elébe fogni. Durran az alsó csõ, a puskaagy meg jól pofoncsap. Kissé elvakít a torkolattûz, de azt látom hogy a róka a lövésre megtorpan, megfordul és nem rohanva hanem szabályos galoppban saját nyomán visszafelé fut. Pár lépés után máris a fenyõsor takarásába kerül és mire kibújok leshelyemrõl már olyan messze van, hogy reménytelen a duplázás. Leforrázva állok kezemben a félig üres puskával és hangosan korholom magamat: – Miért nem lõttem azonnal a felsõ csõvel is, annak nagyobb a szûkítése talán még elérhettem volna vele a komát. – Késõ bánat eb gondolat! – zárom le a vitát magammal majd újra töltök és visszaülök a vadászszékre. Negyedórai búslakodás után úgy döntök, hogy mégis megnézem a rálövés helyét. Negyvenvalahányat lépek a mély hóban amikor elérem a visszafelé tartó rókanyomot amin semmi különöset nem látok. Követem hát balfelé és hamarosan elérem a rálövés helyét. Lehajolok vizsgálom a nyomokat, bár ragyog a Hold jó lenne a lámpa amit persze a kocsiban felejtettem. Annyit azért látok, hogy nem lõttem rosszul. A sörétek hóba húzott csíkjai keresztezik azt a helyet ahol a róka megtorpant. Sõt! Egészen közelhajolva látok két vércseppet meg némi vágott szõrt is a csapa túloldalán. A csalódás kezd bennem oldódni. Tehát jól lõttem, el is találtam, de úgy látszik nem eléggé. Bárcsak dupláztam volna, de hát az „bennszorult” a csõben hála az újrakezdõ vadász ügyetlenségének. Félig már megbékélve egy darabig követem a szõlõk felé tartó menekülési nyomot, de mivel vért nem látok és a fehér havon a szemhatárig semmi sem látszik visszafordulok leshelyemhez. Hamarosan lámpa villan és halk fütty után már hallom is barárom törtetését, aki messzirõl kérdezi: – Mire lõttél? Megvan? – Rókára, de elment – kong üresen a hangom. Pár pillanat és már lámpával vizsgáljuk a rálövés helyét, amely most sem mond többet mint amikor egyedül vallattam. Ahogy lehangoltan tipródunk a hóban, Tibor bizonytalan hangját hallom: – Ott valami van! – és nyugat felé mutat a fasor irányába. Valóban látszik ott valami sötét folt ami a havon fekszik és mozdulatlan. Õ megnézi céltávcsövön, de úgy látszik így sem lesz okosabb, mert hirtelen ötlettel áll elõ: – Én odalövök ! – Lõj, ha úgy gondolod, kárt úgysem teszel semmiben – legyintek kedvetlenül. Hosszas célzás után kíméletlenül darabokra töri a fehér csendet a .30-06-os dörrenése, de nem történik semmi a gyanús folt nem mozdul. – Nézzük meg! – nógat a lövész és máris ballagunk a gyepû mentén. Közben beszélgetünk is, de ahogy közeledünk valamiféle feszültség kezd bennem éledezni. – Hát hogyne! A folt ugyanis egyre inkább hasonlít egy fekvõ rókához és ahogy melléérünk kiderül, hogy bizony az is, igazi frissen lõtt gyönyörû róka. Az öröm végigszáguld bennem, még a fogamat is összekoccintja: – Mégis sikerült! A másik gondolat azonban már az aggodalomé: – Ha cimborám átlõtte a 11,7-es expanzív lövedékkel akkor akár itt is hagyhatjuk. Gyorsan megfordítom és megkönnyebülve látom, hogy ép a bundája csak az orrán szivárog némi vér. Igaz errõl a távolságról szabadkézbõl eltalálni nagy produkció lett volna. Nem is keressük a rálövés helyét, vállamra dobom a zsákmányt és a nyomán elindulunk visszafelé. Nagy kerülõ után érünk arra a helyre ameddig elõször követtem a csapát. Közben kétszer is megállt, vagy inkább megfeküdt a sebzett és közvetlenül az erdõsáv szélén hagyta el végképp az ereje. Ha még két percig bírja sosem találtuk volna meg. De megvan és vele az örömöm is. Barátom õszintén gratulál ami legalább olyan jól esik, mint a sikeres lövés tudata. Indulunk hazafelé. Most én lépkedek elõl, vállamon a gyönyörû róka, amelynek átható illata parfümként csiklandozza orromat. Míg töröm a havat felnézek a tetõpontján álló teliholdra. Magamban megköszönöm a csodás világítást és egy pillanatig úgy látom, hogy jó öreg kísérõnk szélesen mosolyogva visszaint: – Szép volt a visszatérés Öreg!

2003. december 17.