2005. július 14-én délután rohanva telefonáltam körbe az összes vadászbarátomat, hogy ki akar jönni a Nógrád megyei Szandára vadászni. A nyolc felhívott közül senkinek nem volt kedve, ideje vagy pénze. Utolsó esélyként felhívtam T. Zoli barátomat. Mindenféle ígérettel sikerült rávennem, hogy jöjjön velem, ne kelljen egyedül mennem. Mint mondottam, rohanva adtam neki negyed órát a pakolásra és már indultunk is. Az idő jónak festett, sütött a Nap és harminc fok volt. Jászberény és Hatvan közt kaptunk egy akkora esőt, hogy 60 km/órára kellett lefékeznem a kocsit annak érdekében, hogy esetleg valamit lássak előre. Hála Istennek, mire odaértünk, az eső is elállt és újra kisütött a Nap.

Köszöntöttük két napja ott tartózkodó szarvasi vadásztársainkat, és a hivatásos vadászt T. Istvánt. Megvacsoráztunk, majd átmentünk a kocsmába inni egy jó erős feketét és egy kólát, mivel egész éjjel kint szándékozunk, maradni.

– Fiúk, a Jagzsi nevű területrész a tiétek ma estére. Más vendég nem jött, úgyhogy mind a négyötöket oda viszlek ki! – mondta Pisti. Bepakoltunk a Nivába. Kicsit szűkösen, de végül a tetőcsomagtartót is igénybe véve befértek a cuccok. A nagy esőzések miatt felázott az agyagos talaj, és néhol a terepjáró igencsak prüszkölt, míg végül szerencsésen kiértünk. Én a kettes számú magaslest kaptam, Zoli mellettem négyszáz méterrel a hármast, Tibi az ötöst, Gyuri a körtefás lest.

Fél nyolc volt és nagyon meleg. Betöltöttem a puskát, kipakoltam mindent, összeraktam a fegyverlámpát és vártam. Előttem egy hatalmas búzatábla volt, mögöttem egy szederindával benőtt szakadék, a kettő közt egy út, amelynek szélén állt a les. Tibi figyelmeztetett, hogy figyeljek nagyon, mert a malacok még világosban, azaz nagyon korán megjönnek. Figyeltem én nagyon de tíz óráig a rigókon, peléken és egereken kívül semmi sem mozdult.

Negyedtizenegy körül járhatott az idő, amikor már messziről hallottam egy ágreccsenést, de azután sokáig megint semmi nem mozdult. Közben szorgalmasan távcsöveztem az utat és a búzában lévő vegyszerezőnyomokat. Gondoltam magamban, még egyszer ránézek a kocsiútra, aztán lerakom egy időre a keresőtávcsövet, mert megfájdul a szemem annyit nézelődtem.

Ahogy balra pillantok, látom, hogy egy fekete folt mozgolódik az úton. Disznó, az biztos. Felvettem a puskát és félhold fényerejében megcéloztam az elejét és megnyomtam a puskalámpa kapcsolóját. Addigra a disznó szembe fordult, nézett bele a vakító fénybe, de nem szaladt el, állta a lámpát. Már lövéshez készülődtem, amikor megláttam, hogy kis csíkos malacok jönnek elő a fűből. Ami ilyenkor következik; lámpa le puska le, malacos kocát nem lövünk! Néhány perc elteltével a koca bevezette malacait a búzába, és már csak a melegelégedett röfögést meg csámcsogást hallottam.

Eltelt egy fél óra, a malacos koca eltávolodott a búzában olyannyira, hogy már nem is hallottam. Az útra pillantva megint egy fekete foltot látok. Puska fel, célzás, lámpa fel, és egy egyedüli süldőcske áll keresztben az úton. Lekapcsoltam a lámpát és vártam, nehogy véletlenül ennek is legyenek malacai, amelyek valahol a szakadékban lemaradtak. Addig vártam, mire már két disznó álldogált és szaglászott az úton. Lámpa fel; malacok nincsenek, két disznó az úton állt, egy meg a fűben, az út szélén. Na most melyiket? Csendben segítséget próbáltam kéri Gyuritól, de ő is azt mondta amire én gondoltam, hogy ha biztosan nincsenek malacok, akkor is a kisebbet.

Vártam egy kicsit, aztán megint megláttam a disznót az úton szöszmötölni. Felvettem a puskát, kibiztosítottam, nagyjából megcéloztam, aztán lámpa fel és a disznó háttal áll. Várakoztam megint, újra nekikészültem a lövésnek, felvillantottam a lámpát, a disznó állta; gyorsan a füle alá egy kicsivel és már durrant is a Tikka. Mintha az a bizonyos láthatatlan kéz közbeszólt volna úgy dőlt el, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Gyorsan újratöltöttem és megcéloztam a még kettőt rugó disznót, de kegyelemlövésre már nem volt szükség. Rögtön jött a gratuláció Gyuritól, hogy szerinte minden OK, mert hallotta a becsapódást, és így is volt.

Kezdtem összeszedni a tőröm, kisfűrészem, hogy megyek zsigerelni. Már csak a zseblámpa hiányzott, amit végképp nem találtam. Közben telefonált Zoli is hogy hallotta a becsapódást meg, hogy mi van? Mondtam neki, hogy ha nagyon „ráér”, jöhetne segíteni, mert nincs lámpám. Azt válaszolta, hogy nála semmi mozgás nincs, úgyhogy átsétál. Zseblámpával villogtunk egymásnak a biztonság kedvéért és már jött is. Odamentünk a disznóhoz és lehúztuk a domboldalról a lesig. Kizsigereltem, rendbe tettük.

Aztán visszamásztam a lesre és Zoli is visszasétált. Felvettem a hálózsákomat és nekidőltem a mellvédnek azzal a célzattal, hogy alszok egyet, hisz reggel indulunk haza, és nekem kell vezetni. Aki már ült magaslesen az tudja, hogy miként lehet ott aludni, igazából sehogy. Úgyhogy az alvásból csak pihengetés lett. Már kezdtem volna elpilledni, amikor Tibi felől egymás után két lövés dörrent. Telefonált is, hogy lőtt egy nagy kant, de az első lövés hátracsúszott, azért biztosított rögtön a másodikkal.

Hajnal felé valószínűleg csak elaludhattam egy kicsit, mert a telefon rezgése ébresztett fel. Zoli volt az. Elmondta, hogy lejött a lesről egyet mozogni, mert már nagyon fázott. Ekkor a lestől harminc méterre kilépett egy disznó a szederindásból és elindult szembe vele. Óvatosan, centiről-centire vette le a puskát a válláról és abban a pillanatban, amikor a disznó keresztbe fordult és be akart lépni a búzába, odalőtt neki. A disznó szaladt egy félkört a búzába, aztán visszarohant a gazosba. Elmondása szerint hallotta, ahogy egy helyben rugdos.

Átsétáltam hozzá, és elkezdtük keresni a rálövés helyét. Nem találtunk se, vért se, szőrt, se csülöknyomot. Én bementem a búzába, Zoli kint maradt az úton a feltételezett rálövés helyén. Már majdnem feladtuk a keresést, amikor megpillantottam egy vércseppet au egyik kalászon. Nagyon megörültünk neki. Ahogy tovább léptem, egy pici tüdődarabot is találtam. Már biztos voltam benne, hogy megvan a disznó, és harminc méteres körzetben kell, hogy legyen valahol. A gyanú bebizonyosodott, a disznó a rálövés helyétől húsz méterre feküdt a szederindás szakadékban.

Közben megérkeztek Tibiék a Nivával meg a hatalmas disznóval. Felhúztuk együttes erővel Zoli disznóját a mélyből, és felraktuk azt is a kocsira. Összepakoltunk és mentünk tovább az én disznómért meg a cuccaimért. Felraktuk azt is, és indultunk a vadászházba. A jó kis Niva néhol prüszkölt az emelkedőn az öt ember és a három disznó súlya miatt, de megoldotta a feladatot, még a vízmosásokon keresztül is.

Útközben arról beszélgettünk, ki mit látott még? Tibi a kanon kívül látott még egy nagy kondát, Zoli egy borzot meg ezt a hajnali disznót, Gyuri egy szarvasborjún kívül nem látott semmit, én az elejtett süldő mellett még három disznót láttam és a malacokat.

A vadászház udvarán terítéket csináltunk és fényképet készítettük a vadkárelhárítás eredményéről. Zoli disznója 57 kg lett, az enyém 45,5 kg, Tibiét nem mértük le de 120 kg körülire saccoltuk. Tibi kanjának agyarai a kifőzés után 20,5 és 21 cm-esek lettek. Gondoltam megosztom ezt a kis történetet a vadásztársakkal, mivel manapság már szabad területen ilyen vadmozgás szerintem nem mindennapi.

A képen balról jómagam, Tibi, Pisti a hivatásos vadász, és Zoli.

2005. július 25.