Pintér Gábor:
A „VENDÉGMŰVÉSZ” ÉS A TRÜKKÖS KAN

Hiába okoz pillanatnyilag osztatlan örömöt egy-egy süldő elejtése, akár egy parádés lövéssel, mégis az emlékek rostáján csak a ritka méretű nagykanokkal vívott párbajoké – legyen az sikeres vagy sikertelen kimenetelű – akad fel. Azon nyilvánvaló okból is, mert ezek sokkal ritkábban esnek meg velünk. Az alábbi történet főszereplője is szívet-lelket melengető reprezentánsa volt fajtájának.

A 80-as évek vége felé úgy alakult, hogy szarvasbőgésre ugyanazon személyekből álló kompánia járt hozzánk Németországból, éveken keresztül. Jó lövő, nem válogatós ún. álomvendégek voltak. Kevés lehetőség veszett el amiatt, hogy a brifftasni közbeszólt volna. Náluk nem volt divatos szóhasználat a „núr fűnf kiló”. Egyik alkalommal hazautazásuk előtt felvetették, hogy szívesen visszajönnének télen néhány suta és disznó vadászatára.

Anyagi okok miatt erre ugyan nem lett volna szükségünk, de a jó vendég megtartásáért rábólintottunk az ötletre. Ez a téli eljövetelük azután gyakorlattá is vált. Nagy pusztítást nem vittek véghez a vadállományban. Inkább csak jelképesen vadásztak, erdőt jártak, nosztalgiáztak. Mindenesetre nagyon megnézték, mire fogják rá a fegyvert. Mi persze úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre a behúzott féket. Ugyanolyan lelkesedéssel láttuk el a kísérő szerepét, mint ősszel. Azt sem illett észrevenni, hogy a lőtudományukban is drasztikus romlás következett be néhány hónap alatt. Ha nem ismertük volna őket, bizony rá lehetett volna kérdezni a közvetítő irodánál, ugyan már hol tudtak összeszedni egy társaságba ennyi kétbalkezest?

Ahogy már említettem, ez részükről egy kirándulás volt. Nekünk csak el kellett játszani a lojális házigazda megtisztelő szerepét. Néha ez nem is ment egyszerűen, hiszen eseménykor az embert ösztönösen elkapja a hév. Skizofrén helyzet volt, az biztos. Hogy egy eszement hasonlattal éljek, olyan, mintha egy gépkocsivezetőnek azt mondanánk, hogy a mai napon, ha gyorsítani akar, akkor a fékre lépjen.

Egy alkalommal vendégemmel az ún. új 2-i szóróra mentünk, amelyet néhány más hellyel együtt a vendégek érkezése előtt két héttel pihentettünk a vadásztársak „osztatlan örömére”. Bizony, kapott az Intéző Bizottság kritikát emiatt. Mondván, nem elég, hogy szeptemberben teljesen ki vagyunk tiltva az erőből, majd utóbőgés alatt részlegesen, még ilyenkor is a svábokat kell kerülgetni, miattuk korlátoznak bennünket.

Az olyan társaságoknak, mint a miénk is, ahol a vadgazdálkodás nem csak szólam volt, sajnos tűrni kellett ezt a helyzetet. Azt is mondhatnám, hogy ez már a piacgazdaság előszobája volt. Halkan jegyzem meg, hogy sok akkor méltatlankodó vadásztársam most boldogan elviselné azokat az „áldatlan” állapotokat.

A szóban forgó új 2-i les a sózódombi sűrű alsó felében volt. A szóró flekkje mögött egy patak is folydogált, komfortosabbá téve az amúgy is jó képességű helyet. Számtalan vaddisznónak ért itt véget földi pályafutása. Személy szerint nekem is sok felejthetetlen élményem kötődik ide. Sok fagyos, holdas téli estén hallgattam itt az ácsteszéri kutyák panaszos vonítását.

A lesen elhelyezkedve sajnálattal tapasztaltuk, hogy szemerkélni kezd az eső, sőt a köd is leereszkedett.
Másfél órai eseménytelen várakozás után az indulás gondolatával kezdtem foglalkozni, amikor minden hangbéli előzmény nélkül a szóró bal oldali részén azt vettem észre, mintha kilógna valami fekete.

„Talán egy süldő feje, de annál valahogy gömböcebb” – barkóbáztam magamban. Még arra is gondoltam, hogy talán borz. Odatapasztottam a távcsövet, és próbáltam kideríteni, mi a manó az. Majd elképedve láttam, hogy egy nagy disznó térden, hason csúszva, centiről centire próbálja megközelíteni a kukoricát. A vendég mindebből semmit nem vett észre. Elfoglalta magát szőlőzsírral, amivel a száját kenegette. Hozzáhajolva a fülébe súgtam, hogy óvatosan távcsövezzen oda a szóróra, mert érdekes dolgot láthat. Nem a német nyelvtudásom volt ennyire pallérozott. A vendég a nagyszülei révén tett szert a magyar nyelv ismeretére. Ő is bekapcsolódott az események követésébe. Hogy nem hagyta hidegen a látvány, azt szapora levegővétele is igazolta.

Miután a mi kúszóbajnokunk elérte az első fej kukoricát (szemes mellett ilyen is volt) hátrafele menetben ugyanúgy kikúszott vele. Azután egy darabig csak a kukoricaszemek ropogását hallottuk.

– Ellőtték a lábait? – kérdezte Rudi.
– Helyén van ennek a lába is, meg az esze is. Így éri el, hogy minél kisebb célpont legyen. Ez egy rafinált öreg kan, aki most éppen túlélési gyakorlatot végez – világosítottam fel a vendéget. – Amikor a következő csőért igyekszik, ha úgy gondolod, meglőheted – ajánlottam fel a lehetőséget. Meglepetésemre azt válaszolta, hogy, rendben van.

Valahogy nem illett ez a képbe. Hiszen egy ilyen kannak húzós ára volt. Felkészítette a fegyvert a deszka szélére, célzó gyakorlatokat végzett. Amikor kezdett megjelenni a fekete test, megcélozta. Minden igazinak tűnt, ám a fegyver dörrenése helyett csak egy kis silány kattanás hallatszott. Mondanom sem kell, hogy a mi túlélő bajnokunknak egy másodperc alatt lába nőtt. Úgy elviharzott, mintha ott sem lett volna.

– Mi volt a baj, Rudi? – kérdeztem.
– Csütörtököt mondott a lőszer – válaszolta látszólag bosszúsan.
Keserű lett a szám íze. Voltunk mi olyan jóban, hogy azt mondja, most nem akarok költekezni, majd ősszel lövök inkább egy nagyobb bikát. Akkor meg minek a színjáték?

„Ez a nem mindennapi döme is jöhetett volna akkor, amikor egyedül vagyok” – háborogtam magamban. „Mindenesetre ezt a disznót én fedeztem fel, az enyém kell, hogy legyen” – fogadkoztam.

Vacsoránál persze elmesélte társainak a történetet. Így a kísérők is tudomást szereztek a trükkös kan alakításáról. A magam részéről ezt szívesebben elhallgattam volna. Az már csak úgy van, hogy amit két ember tud, az többé nem titok. Bezzeg az erdő sokkal bölcsebb, megőrzi titkait.

Másnap reggel volt még az én Rudi cimborámnak egy alakítása. Talán nem vette észre, hogy az esti kis színjáték nem nyerte el a tetszésemet.

Hajnalban még sötéttel az ún. börzsei-sarki szóróra mentünk. Ez egy földön lévő, lefűrészelt lábú leskosár volt. Szemben vele a kocsiúton a szóró. Jobbról lábas erdő, balról sűrű. A hazaérkező süldőkből szerettem volna lövetni egyet a kis színészgyakornokkal.

Ahogy valamelyest pirkadni kezdett, rögtön észrevettem, hogy az út közepe sötétebb tónusú, mint a környezete. Próbáltam élesítgetni a távcső látképét. Valóban, mintha keresztbe állna valami fekete. Percenként javultak a kontúrok. Ez bizony disznó! Hogy a fene enné meg, nem is kicsi! Mi a bánat történik itt? Talán vonzza a nagy kanokat ez az érdemes művész? Dezsavű érzésem támadt. Fülbesúgás, célzás… Ám ez alkalommal hatalmas dörrenés. A keresőn keresztül figyeltem. A közelébe sem lőtt. Valószínű, a „csütörtök”-dolgot már rühellte eljátszani. Inkább lőtt egy hangosat a fák közé. Tettem a dolgom: kerestem a „vérnyomot”.
– Sajnos hibáztál – mondtam ki a mindkettőnk számára megváltó verdiktet.

A nappali cserkelés közben is hasonlóan jártam. Akart ő mindent, csak szarvast lőni nem. „Büntetésből” jól meggyalogoltattam. Egyre több tépőzár vált szabaddá. Egyre hangosabban zilált. Amikor a nyaka mögött megjelent a gőzfelhő, megsajnáltam, és a Toyotájához kísértem, ami mellett persze jó párszor elmentünk, csak ezt ő nem tudta. Ennyi kis gonoszság kellett a lelkemnek.Miután hétfőn hazautaztak a vendégek, és nekem is dolgozni kellett menni, a két kannal csak elméleti síkon volt lehetőségem foglalkozni.

A reggeli börzsei-sarki kannal a későbbiek folyamán – annak ellenére, hogy jó pár alkalmat rászántam – soha többé nem találkoztam. Elnyelte a föld, vagy inkább egy hűtőkamion gyomra. Az új 2-i szóró trükkös kanjával viszont volt szerencsém összejönni a következő hét szombatján, pont egy hétre az első találkozást követően.

Péntek este vadászidő után értem a sátorréti házhoz. Kíváncsian kaptam magam elé a beírókönyvet. Ebből rögvest kiderült, hogy az egyik vadásztársam – aki egyébként a kísérők csoportjához tartozott hétfő estétől a mai, pénteki napig – minden este az új 2-i szóróra iratkozott be.

Szóval így állunk? Ez elment vadászni, az meglátta, emez elmesélte, a Béla barátom meg úgy gondolta, hogy ő pedig meglövi. Némi kárörömmel nyugtáztam, hogy ez eddig nem sikerült. Bár a mai estének még nincs vége. Elég volt ránéznem Béla arcára, amikor feleségével benyitottak az ajtón, hogy rögtön lássam, ez ma sem történt meg. Esti beszélgetésen szóba sem hoztam a dolgot, teljes közönyösséget színleltem. Ugyanígy viselkedtem másnap is.

Esti vadászat előtt a beírókönyvet magam elé húzva közömbösen érdeklődtem, hova írjam be lesre.
– Nem is tudom – mondta fanyalogva.
– Az a helyzet, hogy minden este az új 2-i szórón voltunk az asszonnyal, de madarakon kívül mást nem láttunk. Így oda biztos nem megyek.
Felesége próbálta meggyőzni, hogy csak még ma este, de hajthatatlan maradt.
A „jó, én akkor oda megyek” kijelentésemre nagyra kerekedett a szeme, de nem kommentálta a döntésemet.

A rajgazt a sűrű szélén hagyva sietősen a les fele indultam. A múlt heti helyszínt újra látva szinte szuggeráltam magam a vonatkozásban, hogy az eseményeknek ma meg kell ismétlődniük. Várakozás közben azon morfondíroztam, milyen érzés lehetett lemondani Rudinak egy ilyen agyaras elejtéséről. Mielőtt agyonsajnáltam volna őt, eszembe ötlött, hogy ez bizony pontosan olyan lehetett, mint mikor én vagyok kénytelen lemondani egy szarvasbika elejtéséről, jelesül éppen az ő javára. Ez alkalommal viszont ő tartóztatta meg magát, reményeim szerint, az én javamra. Akkor úgy gondoltam, jól is van ez így. Nem cserélnék én sem vele, sem senki mással.

A mai este reménye, esélye, többet ér bármilyen csodaszarvasnál. Az erdei szabadtéri nagyszínpad főrendezője nem akárki lehetett. Hihetetlen profizmussal megismételtette az egy héttel ezelőtti előadást, ugyanazokkal a szereplőkkel. A nem túl neves német „vendégművész” hiánya fel sem tűnt senkinek. A bal sarokban ugyanaz a kép fogadott. A főszereplő ugyanazokat a gyakorlatokat mutatta be. Csak annyi dramaturgiai változás történt, hogy a boldog befejezés, a happy end, most a másik oldalra került. Megrendülten néztem az elemlámpa fényénél a hatalmas testet, amelynek hátsó része belelógott a sűrűbe. Félve húztam fel az ínyét: vajon mennyi látszik ki az agyarból? Kihúzva hány centi lesz? Ebben a percben a beteljesülés, a megbékélés, a boldogság szobra voltam. Ravatal mellett talán nem illendőek az ilyen gondolatok, de én is vadászból vagyok: bocsánat érte!

Béláék, mikor meglátták a rajgaz platóját betöltő, a lenyitott hátsó ajtón is lelógó kant, még gratulálni is elfelejtettek. Lehangoltan bevonultak a házba, ahonnan a csukott ablakok ellenére is kihallatszott szegény Béla „jellemzése”.

Szerintem méltatlanul kapott ki, hiszen a vadászathoz szerencse és kitartás kell. Ő ez esetben kétségtelenül kitartóbb volt, én viszont a szerencsésebb.

Az is lehet, hogy a sors szolgáltatott igazságot. Hiszen nem illik elirigyelni más disznóját, legalábbis nem ilyen leplezetlenül. Szerencsére az erdőben nem érvényesülnek a civil mentalitások. Az erőszakos nyomulás itt nem garancia a sikerhez.