|
Szabó
Árpád versei
TAVASZVÁRÓ
Szívének dobbanása,
még alig hallható
Újszülött csikó éledező patazaja ez,
Torzzá fagyott ifjúi testébe hatoló
Elixir, mely az új élet üzenetét hozza el
Szemének rebbenése,
halvány lehellet
S tovatűnnek gonosz árnyak
Megtörik a varázs, életet ad a kikelet
S szökken az ifjú, elszáll a bánat
Tündöklő fénysugárral
terít be,
Pattan a rügy, ébredez az erdő is
Óvatlan legényke, ablakomon a tavasz néz be
S köszönt az ott zümmögő bogár is
Keszthely
2005. február 8.
AZ ÖREG AKÁC HALÁLA
Csendben könnyez
a kopasz akác.
Roskatag vén hasadt testét,
Melyet a kéjes tél földig aláz,
Hordani képtelen már.
Velőig hatoló gyilkos
tőrét újra, s újra
Erőtlen testébe a kegyetlen tél belemártja,
S kaján mosollyal démoni arcán a végső torra gondol,
Majd hívja a metsző szelet is, ki nyargalászva táncol.
Ki jégbe fojtja
az életet, öreg akácunk csak te érted,
Az elfolyó idő egy pillanatra megdermed.
A szenvtelen búcsút kíséri lélekharang zúgása,
S Ő reccsenve omlik, az örök halálba.
Tágra nyílt szemmel
nézi az őz, s a többi vad,
Mi történt veled akác, miért adtad meg magad?
Az öreg uhu is méltatlankodik,
Régi helye hol van most, és akkor ő hol lakik?
Csodálkozik a vadász
is, habár ő már előre látta
Sajnálja, de nem döbbenti meg a rejtekét adó halála.
Lesz ugyan új rejtek, hamvaiból majd újjáéled
Sok-sok sarj, és büszke fiatal élet
S talán a mesék,
az álmok birodalmában,
Öreg fánk odvában, vért könnyezve ad életet egy anya
Csicseregve, s szabadon kürtölé világgá a gyermek
Nem volt hasztalan halálod, bennünk elvesztett életed örökké megtalálod.
Keszthely
2006.02.10.
ISTEN, VAGY HALÁL?
Ember ki fegyvert
fogsz a vadra,
Ki az életet kéretlen, egyre-másra orozza
Ősi ösztönöd mély bugyraiból tudod é, mi jön világra?
A kéj mámora, avagy az ölés afrozidiákuma?
Tudod é mi az,
mi képtelen és mi az, mi érthetetlen?
Tudod é ki vagy te?
Isten, vagy halált osztó kényúr?
Mi végre vagy egyáltalán, mi van az életen túl?
Felbuggyanó fékezhetetlen
ösztönöd
Mikor görbülő ujjaddal a vadat ölöd,
Mikor látod még szemében a legördülő fátylat
Megérinti é szívedet a bánat?
Őrjöngő idegtánc,
birtoklás, siker
Tudod é, érzed é, a vadat tisztelned kell?
Nem lehet egy és ugyanaz, az ő szeméből pottyanó véres könny
És a mérhetetlen emberi közöny
Ha vadásznak vallod
magad, s hordod ennek jelét
Soha ne feledd, a vad van önmagáért és nem az emberért.
Ha vadásznak vallod magad, s hordod ennek jelét
Ne légy Isten, tárd ki neki inkább szívedet,
s hozzád az sem méltó, hogy a halál te légy!
Keszthely
2006.02.12 |