VERSEK

A VADÁSZ

Ő az ki nászban jár az erdőkkel
a telő Nappal, kelő Holddal
árnyas fellegekkel.
Szeme zöldbe villan levelek
bársonyától, mint szent Iván éji tüzek,
sosem válik kalapjától. Moha színébe
vetkezik, öltözik, lég és lehelet közé
ölelt puskája örök társa,
ki megbabonázza, őrzi, ringatja nedves
hajnalokon, s ha acélos fuvallat vállát rázza.
Ő, ki rugaszkodó reggeleken szalonkák reptét lesi
csizmáján a föld megannyi könnye szárad,
tarisznyájában a remény, mint égről tépett
csillag-kincs.....szomját, s éhét veri.
Szíve gyermeki, színes kalandokkal teli,
majd illanó őzekkel lüktető,
mégis emberi.
A férfi, ki karjával teremt, szerelmes
szavakat lesen suttogó, álmodozó hős
ki tündérekre vár majd szarvasát űzi,
hajtja tüskék közé rontva,
testét szaggatva, verítékét ontva.
Melle íves, mint feszülő íj, combjai
gyorsak, mint fürge vadak.
Hangja bikák hangját idézi
karja lendülése a madarakat.
Csendes, tekintete mint sasoké; kutató,
magányt kereső, vágyó
ölelése pázsit bölcsőben ringató.


BŐGÉS

Rőt októberbe tévedt rigyető bikákra
visszamásít a meg nem fogant idő.
A legszebb ünő őszülő nászba vegyül
a Hold felé emelkedő ezüst ágakkal...
Habokban foszlik, fröccsen a vágy.
Tejszagú borjúk cuppantása olvad
eső után a meleg párába. Ritmusban.
Jön a nász. Jön a láz.
Arany koronát dörzsöl az éghez
megannyi hím. Hörögve villantják
agancskardjaik fényét egymásnak
feszülve. Lüktet a vér, a fekete iszap
vörösre vált.
Szaglik a föld öle, magot hullat oda a
magány. Ágakat gyűr maga alá a láb.
Keresi, kutatja éhét tagadva bika bika
után. Orrlikaikon át lebeg a felajzott remény.
A jövő. Az egyetlen emlék. A fennmaradás.
Bőg. Hasít. Karmol.
Ugrik. Feszül.Vár.
A nász tüzébe barnul az éj
a tikkadt erdők, a sápadó táj.

Október rőt pántlikákban repked,
mint kifulladt tüzek hullámzó nyelvei...
a legszebb ünő előtt a Hold
termékeny terhét nevelgeti.
Egyetlen emlékét.
A jövőt.

Cseh Györgyi
2012. szeptember 10.

 

 

 

Várjuk a vadászok, hivatásos vadászok beszámolóit.
Tel.: (30)-343-4558; e-mail: szerkeszto@vadaszat.net