 |
Zsoldos
Barnabás:
A VIGYORGÓ RÓKA
Igen, kedves Olvasó, eltalálta, Jack London: Az éneklő kutya
című ifjúkori olvasmányom adta a cím ötletét. Most is itt van a könyvespolcomon,
s ha hiszik ha nem, általános iskolás koromban vettem Vásárosnaményban
– tudom nyelvészetileg Naményben, de az anyatejjel így szívtam magamba
és az itt élők így szívták, szívják még ma is –, három forintért.
No, de essen szó az eredeti mesélni valóról is. Egyik februári napon
Horváth Árpád barátom, aki Tiszakóródon él és hivatásos vadász, csak
úgy szót követően elmondta, hogy van egy kotorék, amelyben tudja, hogy
ott a vörös bundás, ki kellene ugrasztani. Azonnal felkeltette az érdeklődésemet,
mivel ritkán van alkalmam kotorékozni.
A megbeszélt időpontban megérkeztem, nem biztos, hogy örültek, mert
a szél hordta a havat, az úton embert nem láttam, mindenki behúzódott
a jó meleg kályha mellé. Szatmárban még jellemző a cserépkályha, amely
ilyenkor ontja a meleget, és kellemes mellette ülve kinézni az ablakon.
Meg is fogalmazza magában mindenki, hogy a kutyát kár kikergetni ebben
a cudar időben. Valamirevaló ember ezt nem is teszi…
Mentségünkre szolgáljon, magunkat sem kíméltük, s itt említem meg Juhász
László barátom nevét is, mert ott kuporgott a Niva hátsó ülésén, s ki
nem hagyna egyetlen egy kotorékozást sem. Arról nem is szólva, hogy
a két kutyánk is tudta, hogy a fenti megfogalmazás csak a falusi korcsokra
vonatkozik, mármint, hogy őket nem szabad kikergetni ebben a szibériai
télben.
A kutyák ketten – Nünü és Dugó – a csomagtartóban, mi hárman az üléseken
a fegyverek társaságában elindultunk a máskor jól ismert, most csak
feltételezett úton. Ugyanis nem láttunk semmit, csak az út menti fasorok
adtak támpontot, mivel a kegyetlen szél hóval borított mindent, de oly
furcsán, hogy a hóbuckák egymás utáni leküzdése során úgy éreztük magunkat,
mintha a tengeren közlekednénk. Egy lélek nem volt se, közel se távol,
s amint a közeli hegyek felé vetettem tekintetemet, olyan érezésem támadt,
hogy a nagyszőllősi Fekete-hegy – ma Ukrajnához tartozik és légvonalban
nincs tíz kilométerre – is csóválja a fejét, nem tetszik neki, hogy
vele daccolunk.
Sőt meg is haragudott ránk, mert megrázta a szakállát, s a szél segítségével
– szokták mondani – szinte vízszintesre változtatta a hóesést. De a
legfontosabb az volt, hogy megérkezzünk a Szegfenék nevű határrészhez,
ahol a tarló közepén látszott a kotorék kijárata.
– Okos állat ez a róka – állapítottam meg újra, ugyanis ötven méterre
a tarló szélétől már ott húzódik az elhagyott Tisza-meder, amely ma
holtág, és kellő védelmet nyújt áthatolhatatlan dzsungelével a menekülőnek.
A szél behordta a kijáratot, de Árpád végre megtalálta. Mivel nem voltak
árulkodó nyomok, így reménykedtünk, valahol a mélyben alussza álmát,
vagy hallgatja, milyen cudar idő van odakinn. Nünü már körbe-körbe szaladgált,
alig várta, hogy becsusszanjon. Hogy bement, az biztos jele volt annak,
hogy otthon van a koma.
Közben mi sem tétlenkedtünk, azaz vártunk… Mind a hárman a szélnek és
a szemünkbe csapó hófergetegnek vetettük hátunkat. Már több mint, háromnegyed
óra is eltelt, semmi hír. Nünü pedig jó kapcsolattartó, ki szokta dugni
a fejét, hogy minden rendben van, csak még dolgozni kell a komát. –
Fog az jönni – biztatott bennünket Árpád, de leginkább engem. Gazdája
szerint olyan okos, hogy megnézi, készenlétben vannak-e a társak, és
akkor uzsgyi vissza. De most semmi…
Laci nadrágját – a kályha mellől indult, azaz vékonyan öltözött – nagyon
lobogtatta az orkán erejű szél, ezért úgy döntöttünk, hogy beülünk a
Nivába. Sajnos valamennyien beültünk, természetesen a fegyvereket kiürítettük.
Árpád szóhasználatával élve „már csak a Nünü jöhet”, ezért nyugodtan,
erről-arról beszélgetve vártuk vadásztársunkat.
Már eltelt egy óra is, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy megjelenik
egy orrocska, utána a hozzá tartozó poros szőrcsomó, amely érzékeli
a kegyetlen zimankót, majd hátranéz, ránk, a vadászokra.
Kaján pofáján megjelenik egy vigyor és vár…
Benn a kocsiban
mind a hárman a fegyverekért kapkodunk, de mint lenni szokott, a szíj
beakad, a lőszert nem találjuk a zsebben. Árpád kiugrott a Laci fegyverével,
mivel az a kezébe adta, csak éppen nem volt betöltve.
Mindezt a rókánk végig ézte – azt azért tudni kell néhány másodperc
alatt játszódott le mindaz, amit elmeséltem –, majd lendületet vett,
és a holtág felé vette az irányt.
Puskalövés nélkül eliszkolt a vigyorgó rókánk.
Mondanom sem kell, Laci barátunk azonnal kikiáltotta magát bűnbaknak,
mert ha jobban felöltözik, akkor nem ülünk be. Nem győztük vigasztalni,
hogy mi is hibásak vagyunk, hiszen nem mindenki nadrágját használta
a szél vitorlának, azaz felváltva lest állhattunk volna.
Ha hiszik, ha nem, ők mondták a messziről érkezett vendégnek, róka még
soha el nem szaladt előlük. Én
a történtek ellenére is hiszek vadászbarátaimnak.
|