Németh Attila:
ZSENGE KERINGŐ

Leállítottuk az autót a földút szélén, Gabi levette a platóról a hokedlit, én közben a hátsó ülésről elővettem a puskát és a tárba helyeztem három lőszert. Lassú cserkeléssel indultunk a vadföld felé, melyben térdig érő fű és káposztára hasonlító növények nőttek, még a kóstolás utáni ízük is káposztára emlékeztetett.

Napközben esett az eső, minden nyirkos volt, a frissen felázott földben pár őznyomot láttunk, a madarak dalától zengett a Vértes lábánál húzódó galagonyabokrokkal tarkított terület. Cserkelés közben elmeséltem Gabinak a pár évvel ezelőtt elejtett ezüstérmes dámbika vadászemlékét.

– Bényei Tamás barátommal cserkeltünk a vérti erdőkben, ígéretes dámbikát keresve. A barcogás napokkal azelőtt fejeződött be, a lapátosok párzási ceremóniájuk égető lángja után talán valamelyik nyugodt, embertől messze található fekvőhelyükön pihentek. A nagyvadföld mellett haladtunk a kitaposott cserkelő úton, amikor kilépett elénk az erdő takarásából egy öreg dámbika. Fejét a teste vonala alatt hordta, vastag nyakával bólogatva ballagott a László-patak irányába. Léptei és mozgása mindent elárult az elmúlt hónap cselekményeiről.

A patak mentén húzódó fákhoz érve saját súlyát nem volt képes megtartani, nekidőlt egy közepes nagyságú tölgyfának, melynél a barcogás fáradtságos küzdelmeit akarta kipihenni. Eszébe juthattak a megvívott csaták és a nyertes viadalok, miközben barcogó gödrében várta az áhított tehenet. Agancsát négy kiló körülinek bíráltuk, tehát lőhető öreg bika pihent a vadföld másik oldalán a tölgyfának dőlve. Egy lehajló ágra támasztottam puskámat, lövésem helyben marasztalta az öreg, megfáradt bikát.

Az elesés pillanatában végigfuthatott előtte a hajnali erdők látványa, a vadföldön eltöltött csemegézései, végül megnyugodva esett az anyaföld levelei közé. Mérhetetlen öröm és fájdalom öntött el, Tamást barátilag ölelve köszöntem neki a káprázatos előzmények után beteljesedett eredményt. –

Gabival lassan a kiválasztott leshelyünkre érkeztünk, a vadföld egyik felén a vértesboglári erdők kezdődtek, a felőlünk eső oldalon egy közel egy méter átmérőjű cseresznyefa állt, melynek árnyékát választottuk kémlelőhelyünknek. A cseresznyefa alatt fellelhetők a disznók csemegézésének nyomai, festményre illő látványt tár elénk a természet szépsége. Édesanyámra gondolok, hogy festőművész lélekként milyen nagyra értékelné az általunk figyelt tájat, ecsetvonásaival élővé varázsolná a vásznat, megörökítve a meseszép panorámát.

A hokedlit és székemet elhelyeztük a fa lombkoronája alatt. Mennyi érdekes emléket mesélhetne nekünk a finom, édes gyümölcsöt adó matuzsálem! Nézelődés közben fel-felnyúltunk egy szem cseresznyéért, még az akkori vadászatra gondolva is nyelvemen érzem az édes ízvilági ajándékgyümölcs zamatát.

– Gábor, kijöttek az erdőből a szarvasok! – suttogtam.

Távcsövemet szememhez emelve egy fiatal bika és egy hasonló születésű ünő legelészték a vadföld zsenge, harmatos hajtásait. Gabi még nem lövetett ünőt, úgy két hónapja dolgozik vadőrként a vadásztársaságnál. A szarvasok felénk közeledtek, a szél is nekünk kedvezett, és a cseresznyefa árnyéka is jó takarást biztosított. A földről felemeltem egy hullott ágat, puskámat feltámasztva vettem célba az ünőt. Jól hallottuk a becsapódást, határozott jelzés után a szarvas eltűnt a vadföld sarjai között. A fiatal bika mit sem törődve a lövéssel, csak közeledésünkre rohant el egy közeli kukoricatábla felé.

Még világos volt, de a hold már kezdte pásztázni a vértesaljai vidéket, gratuláció és töretátadás zárta az estét. Gabi megküzdött a fotó elkészítésével, de az a folyamat egy külön történetet érdemelne.

2008. július 9.